Azt hiszed, hogy mindent tudsz? S vélt tudásoddal uralkodsz? Fejedben sok-sok kósza gondolat, Elveszíted néha te is a fonalat?
A tudásod betölti múltad, jelened mégsem tudhatsz sosem eleget... Elfelejtesz hinni, vágyni, remélni, az élet örökmúló húrjain zenélni.
Élő lesz, mire lelked fűszerét hinted, ha másokkal megosztod egyetlen kincsed. Megváltozik majd minden ebben a zajos világban, egy gyertya fénylik majd a sötét éjszakában.
Bánat, könny, üresség, szomorúság, kínző-györtő fájdalom, magányosság. Nem marad semmi, ami boldoggá tehetne, ami bígaszod hűsítő forrása lehetne.
De én megérinteném a Holdat! Én lennék a jég, amely felolvad! Vagy fák között táncolnék a széllel, és madárrajként röppennék széjjel!
Ott vagyok mindenhol, ott vagyok benned, igen rám gondolsz most, és te is itt vagy bennem!
Ha rám nézel a szemeddel, látom magamat engem lélegzel. Csak úgy mint minden más ember, de itt vagyok a sorokban, és mindenhol az anyagban, én vagyok ott is magamban,
Mert...
...én vagyok a börtön, és én vagyok a rab! Én vagyok a minden és én így vagyok...
... Szabad!
|