A szív fájdalma

Mi az igazi fájdalom?
Mikor tudod, hogy szeretsz és érzed, hogy szeretnek, de a boldogság helyett gátak övezik utadat. Könnyek égnek csillogó szemedben, mikor rájössz, hogy kit szívből imádsz ő netán mást is szeret, talán sokkal jobban mint téged valaha is fog, még ha te tudod is, hogy más meg sem érdemli az effajta önzetlen, tiszta szeretetet.
Eközben te csak hallgatsz, elmerengsz a másik boldogságán, mikor látod viruló arcán a szerelmesétől kapott csókok nyomát, de te csak hallgatsz. Örülsz a boldogságának, mely már szinte fájdalomként éget. Mikor már nem tudsz mit mondani csak erőt gyűjtesz, talán az utolsó erőfeszítéseket teszed arra, hogy összetartsd összetört szíved széthulló darabjait. Miért történik ez? Miért? Miért, hogy a rózsa, mely eddig a színeket hordozta, most egyszeriben elfeketedve hullajtja szirmait ezzel borítva el a sírt, melyet szeretted szavai vájtak a földbe szívednek. Te csak némán vártad, míg a rózsa éjfekete alakjában töviseit halálos fegyverré növesztette. Szavak módjára vérző sebeket okoztak, mint a szó, mely tőrként hatol mélyre begyógyíthatatlan sebet okozván azzal, hogy dicsekedik a szenvedőnek, mily nagy boldogsága. De múlik az idő. Már nem érzel fájdalmat. Az egykori fájdalmat csak a szemedben égő könnyek mutatják, melyek igazgyönggyé válva gördülnek le elfehéredett arcogon és világítanak a sötétben. Gyönggyé vált igen. Mert igaz a szerelem. És a legdrágább szív vérzik, mindig vérzik, ha szerelmese szenved. Szenved igen mert megcsalta akit szeretett. És ez neked már már jobban fáj, mint neki valaha fog. Lassan a magány kerít hatalmába, mikor csillogó szemeid elmossák a könnyek, de még a fájdalomtól meggyötört szív is felsóhajt - van remény! Igen van, mert még a fájdalom okozta könnyek sem képesek álomra kényszeríteni a remény által fellobbant lángokat!
Miért bizakodsz még mindig? Nem volt elég a megalázó vereség? Miért akar még több pofont a szív, miért ragaszkodik ahhoz, mi elfordult tőle? Miért ez a sok kérdés, melyre nincs kielégítendő válasz?!
Mert hosszú álom az élet. Valaki rosszat álmodik, valaki szépet. De ki mondja meg ki álmodja a szépet?! Kinek van hozzá joga, hogy döntsön?
Csakis önmagunknak! Még nincs minden veszve. Nincs az az idő, mely a legmélyebb sebet be ne gyógyítaná! És igen, talán az hoz majd gyógyírt szeretet után sóhajtozó szívemre, ki a károkat okozta sajgó lelkemen. Majd ő áldozza életét, csupán azért, hogy tetteivel okozta sebekre gyógyírt keressen. Igen ebben rejlik a remény. Az utolsó remény! A sóhaj, mely ráveszi a rózsát tövisei ledobására. A lélek majd ismét szárnyakat növeszt, mikor új virágot hoz a szívben elhervadó rózsa.

by: Virág