JUANITA DOSSANTOS: EMBERI JOGOK
Ébredve reggelente Árokba dôlt autóroncsokról, Hullákról szóló hírekkel, Mit hallok: bombatámadás, Merénylet az épeszûség ellen! Kinek a találmánya mindez? Emberi agy mit rombolhat, Pusztíthat? Mi rosszat gondolhat? Néhányan megteszik, Pusztítva másokat, Tarolva sorsokat, Bánatba taszítva a mosolygó arcokat.
Jogom van NEM hallani, Jogom van NEM tudni e híreket. Bár több ezer mérföldre tôlem Füst és a vérszag terjeng. Nem érzem, nem szagolom. Elmémhez mégis eljut a fájdalom. Csak a sóhaj, csak a jaj, ami Összezavar! És szívembe belemar! Miért e nagy földi zûrzavar? Öngyilkos merénylôk halált halnak, Mások életét magukkal ragadva. Csak emberi test, Szellem nélküli húscafat marad. Halálsikolya s fájdalma vele megy, S hamar hozza is vissza, Az emberiség baját nem csökkenti, Inkább nagyobbat vág vissza.
Útszéli koporsók, Kilométerkôre aggatott koszorúk Emlékeztetnek az elmúlásra, De nem is a halálra, Csak az életben maradtak Fájdalmára... Az ûrre, mit nem tölthet be semmi, Egy ember volt, ki elment, Ma már csak porrá lett, senki.
Miért kell látnom, néznem, Hallanom mindenütt, hogy csatatéren Élünk? Drogokkal bombáznak, Gázokkal mérgeznek, Mérgekkel etetnek, S itatnak könnyes arcok látványával. Nem nézel tévét, nem olvasol Újságot, A hír mégis eljut Hozzád, s bármerre Is nézel, Az emberi szív fájdalomtól véres. Mikor lesz már Napsütés? Madárcsicsergés? Édes mosoly, ragyogó szemû Aggastyán? Mikor lesz boldogság, ha mindenkire Rátör a halál utáni vágy, Vagy hajlandóság?
Élnünk kell és túlélni. Minden bánaton átmenni. Emlékét és hatását kitörölni, S csak ÉLNI! ÉLNI! Nem pedig szenvedni! Jobb tán a problémánkat másokra Terhelni? És kínjainkat elfogadni? Van még mit tenni... ÉS VALAMIT MINDIG LEHET TENNI!
/Budapest, 2003. június/
|