STANCSICS ERZSÉBET: MENEKÜLÉS
Készül az Idô! Mentôcsónakba száll Lakhatatlan századunk elôl. Ellökik a parttól rángó zsigerek, Formátlan formák, lángvágó közöny Az anyaméh-föld utat bejárva A fölmagzott zûrzavar hátán nem fáj Semmi úgy, mint ez a menekülô félelem!
Készül az Idô, mert nyálunkban a foghíjas Reklámok alatt megköt a beton, Lerongyolódott tanácstalanságunkon Csak jászolt faragnak, nem keresztet Zsíros ujjnyomok, nyálas csókok A kôszentek lábán, májfoltos kezek És szemölcsök randevúján.
Készül az Idô... Tán vele maradnak A „nagy égi bíró” elôtt is társaink: Szerelem, munka, emberi értelem, Örömet lombozó lélek, Bogár-pillanatunk ôskövületben, Mert nekünk könyörtelen határ Létünk e néhány évtizede.
Mikor szállni kéne, de szólni is nehéz! A szív-gyorsírás-jelek között Immár a csendre hallgat a szó, Gyöngynevelô türelem torkában A múlt csendje tükörré simul. Csak a viharrá dühödött szelek Üvöltenek utánunk irgalmatlanul...
/Budapest, 2003. tavaszán/
|